Munka és magánélet. Egyensúly.

HR Shield

Rázva és nem keverve

2017. november 06. - HR Shield

Ezt a bejegyzést egy igazi guru inspirálta, amikor is megosztotta oldalán ( link ) az alábbi szöveget.

Itt a magánélet-munka egyensúlyhoz a legjobb idézet:
"Aki mesteri fokozaton éli az életét, az nem tesz különbséget a munkája és a játéka közt, a feladata és a pihenése közt, a teste és a szelleme közt, a tanulása és a szórakozása közt. Alig tudja, melyik melyik. Egyszerűen csak a kiválóságra törekszik abban, amit csinál, és másokra hagyja, hogy eldöntsék: most dolgozik vagy játszik. Az ő számára úgy tűnik: egyszerre csinálja mindkettőt." - Zen mondás. És Neked hogy telt ez a szünnap?

November elsején jelentette meg Wolf Gábor ezeket a gondolatébresztő sorokat.

Pár hete pedig egy zárt FB csoportban körbejárt egy anyuka kérdése, tanácsot kért a munkába való visszatérése okán. Lényegtelen most, milyen területre, de kicsit vegyes ajánlatot kapott: jó hely, szakmai kihívások, vállalható bér, DE - és a legfontosabb de - nemhogy a 8 órás munkaidő megterhelő családilag, hanem rendszeresen túlórába csúszik (nem elrendelt, szabályos túlóra, de tovább marad). Otthon pedig reklamálják, hogy sokat van távol, nem éri meg, hagyja ott, keressen mást. Ő a férje aggályait érzékelte különösen túlzónak. A dilemmája ott kezdődött, hogy nehezen talált kedvére való munkát mind időbeosztás, mind szakma terén, az anyagiakról pedig nem is beszélve. Jól érzi magát benne. Érzékeli ő is, hogy ez a sok távollét okozta feszültség otthon nem jó. Rengeteg tanácsot, választ kapott (vigyázat, sarkított és egyszerűsített összefoglaló következik):

- nem szabad tovább maradni, mint a munkaidő, mert a főnök hozzászokik. A túlóra az külön kategória.

- első a családi béke, keressen más munkát.

- próbáljon meg részmunkaidőben dolgozni, vagy keressen más munkát.

- ne aggódjon, a férje majd hozzászokik az új állapotokhoz, és tegyen, ahogy jónak látja.

- milyen alapon van a férje felháborodva, különben is vegye ki a részét ő is a háztartásból, a gyerekek körüli feladatokból.

Többet most nem idézek fel. Teljesen hétköznapi történet, és igen határozott véleményeket generált a csoportban.

Ezt az eszmecserét élőben követve (itt egy összefoglaló szerepel csupán) ébredtem rá, hogy a munkaórák egy jelentős része - adott környezetben - teljesen elkönyvelhető énidőként. Olyan feladatok végzésével töltött időként, amikor önfeledten dolgozunk egy feladaton, belemerülve, átszellemülten. Sok fásulttá tevő munkakör van, talán még több fásult ember, mégis egymástól független helyeken élő és korú, habitusú emberektől kapok olyan jelzést, hogy ő bizony a munkaideje jelentős részében borzasztóan élvezi azt, amivel foglalkozik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fárad el vagy nem feszíti túl a húrt. Azt sem jelenti, hogy ezt ő énidőként tudatosítja magában. (Épp a múltkor írtam, hogy az énidő meghatározásomnál sokkal szűkebben mértem, mint a válaszadók. Lehet ennek az is oka - egyebek mellett-, hogy a vegytiszta énidő valóban igen ritka, s a válaszadók is szabadabban értelmezik ezt a fogalmat.

A fentihez hasonló esetek a munka és magánélet közötti hatás - mondjuk így - milyenségét firtató elméletek felől is megközelíthetőek. Az utóbbi időben leginkább abból az aspektusból foglalkoztat ez a gondolat, hogy egy feleség és/vagy anya is talán ugyanilyen zen mentalitást célozva - ahogy az idézet fogalmaz - éli az életét. Egyszer a családi élet, máskor a munka világa ad inkább feltöltődésre, önkifejezésre, levezetésre, szóval az én számára jobb lehetőséget. Van olyan elméleti irányzat egyébként, amely szerint egyenesen a kompenzálás a meghatározó motiváció a munka és a családi élet közötti állandó egyensúlyozásban: ha rossz a munkahelyi helyzet, inkább élő és tartalmas a családi háttér, míg a családi élet kudarcaira, megakadásaira a munkahelyi elismerések és előrelépés adhatnak - időleges? - vigaszt, célt, figyelmet, kapcsolatokat, interakciót... Máshogy fogalmazva, nem kötelezi el magát egyik területre sem igazán, a másik mindig ott lesz kiútnak, alternatívának, önmegvalósításnak, akárminek. Megszűnik a kiszolgáltatottság az egyoldalú nyomásnak, megosztódik a figyelem, a konfliktusok, a feszültség. Ha az egyikben nem jó lenni, öntudatlanul is és rutinszerűen kivonulhatunk, ott a másik.

Hogy ez lenne az a megközelítés, amellyel a többség leginkább azonosulni tudna? Azt nem állítom. Erről egészen a kutatás végéig nem fogok adatot közzétenni. A kérdőívemben egy rangsoros kérdésre válaszolva szavazzon ki-ki arról, hogy a kompenzációs modellt látja-e a legjobban érvényesnek, vagy mást. (Van még néhány elmélet arról, hogy van ez a munka és magánélet közti egyensúly).

A fenti zen mondásból - amely rokonítható más nagy eszmerendszerek értékes gondolataival -, azért magamnak elraktároztam:

tevékenykedj úgy, hogy ne tűnjön munkának számodra, akár a családban teszed, akár egy munkahelyen.

Ez nem kis belső kihívás. Mesteri fokozatra fel!

 

zen-lotusz.jpg

Még zajlik a kutatásom, ha részt akarsz venni benne, így teheted meg:

- nőként vezető beosztásban dolgozol és párod is van, kattints ide: rózsaszín kérdőív

- a párod vezető beosztásban dolgozó nő, kattints ide: zöld kérdőív

Igen, ez párokra fókuszáló kutatás és mindenki a maga kérdőívét tölti ki: a női vezető a női vezetőjét, a házastárs/élettárs pedig a társ kérdéssorát. A kettőt együtt dolgozom fel. És anonim, meg önkéntes, de ez mind ott szerepel az elején.

Nincs más hátra, töltsd ki a sajátodat és a párodét küldd tovább neki!

A kép forrása: itt

 

A bejegyzés trackback címe:

https://shieldofhr.blog.hu/api/trackback/id/tr1513140796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.